Dimenziók és terek
Kezdeti világaink mintegy földszintesek voltak, megfigyelésünk, emlékezetünk elsősorban két dimenzióban működtek, ennek volt egyik maradványa a lapos föld élménye és hite. Fejünk, szemünk mozgásában, megfigyelésünk főirányában ez a kezdet ma is nyomon követhető. A harmadik dimenzió későbbi fejlemény, még későbbi az olyan megfigyelő szemlélet, amelyben a három dimenzió felülről, vagy akár egy másik égitest távlatából érzékelt, viszonylagossá válik, mint az alul-felül fogalma is.
A dimenziók és terek fogalmi körét először a föld gömbformája és az eukleidészi párhuzamos posztulátum évszázadokon át vajúdó problémája oldották, ezt követte a tizenkilencedik században a geometria teljes megújulása, amit a Felix Klein-i Erlangen program összegezett.
A világkép további megújulását a relativitáselmélet és a kvantumelmélet máig sem lezárt kiterjedése hozta el és a modern fizika tette ezeket az elméleti megfontolásokat reprodukálható, kisérletileg is ellenőrizhető valóság-jelenségekké.
A terekről és az azokat koordinátázó dimenziókról alkotott fogalmi képek hatottak gondolkodásunkra a hétköznapi természetes és mesterséges világról, lehetővé tették azokat az átalakító szemléleteket és módszereket, amelyekkel e rendszerek bonyolult viszonyait modellezhetjük és számításokkal követhetjük.
A rendszereknek a gyakorlat által is alakított térszemlélete ilyen szabadsággal működik, más térszemlélete van az ultrahang, vagy különböző tomográfiai képekkel dolgozó orvosnak, más annak a közgazdásznak, aki a térségek különböző szociológiai jellemzőit vizsgálja, más a meteorológus és a pilóta radarképe. Gyökeresen más képet gondol és lát az elemi részecskék fizikus kutatója.
Ez a fejezet erről a gondolkodási folyamatról igyekszik képet adni és segíteni a gyakorlat számára rugalmas képet alkotó rendszerépítést.