Amit látunk, amit tudunk, az mind az agyunkban képződik le. Ennek a leképződésnek a biológiai mechanizmusa ma a kutatásnak talán legközpontibb problémája, az Európai Unió egymilliárd eurós programja, az USA kutatási programjainak hasonló nagyságrendű irányai mind efelé törekednek, méghozzá ígéretes előzményekkel. Ebben a pillanatban tehát nem szabad az eredményeket megelőlegezni, sem az utópisztikus elképzelések, sem az eleve megfogalmazott kétségek irányából. Ez egyben azt is jelenti, hogy azokat a filozófiai jellegű elgondolásokat, és vegyes indítékú és színvonalú vitákat, amelyek eddig végigkísérték háromezer éves tudománytörténetünket, a gyakorlatunk számára érdemes felfüggeszteni és az eddig igazolt eredményeknek csak azzal a részével foglalkozzunk, ami a pszichológiai jelenségek vizsgálatából számunkra ezektől az ontológiai kérdésektől elválasztva hasznosak.
A legfontosabb megállapítás, hogy ennek a leképezésnek a valósággal szemben korlátai vannak. Agyunkban, gondolkodásunkban az szerepel és olyan módon, ami tapasztalatunk számára kiemelt.
Ezek, a látásélményt általánosítva, alakzatok. Végeredményben hasonló jellegűek, mint azok a rendszerek és rendszerelemek, amelyekről a bevezetőben volt szó.